Mozgássérült igazolvánnyal rendelkező autóval leparkoltunk London Westminster „kerületében” egy mozgássérülteknek fenntartott parkolóhelyen. A parkolóhelyet jelölő táblán azonban a piktogram alatt volt még egy D315 felirat is, mely – mint utóbb megtudtuk – azt jelenti, hogy az a parkolóhely egy meghatározott mozgássérült személy részére van fenntartva.
Amikor visszatértünk a kocsihoz, egy 60 angol fontról (mintegy 21.000 Ft-ról) szóló büntető cédula volt a kocsin, azzal a megjegyzéssel, hogy az autónkon nem volt kitéve érvényes mozgássérült igazolvány. A büntető cédula részletesen tartalmazta, hogy mi a teendők akkor, ha nem értünk egyet a büntetéssel, számos lehetőség között feltüntette azt a honlap címet, amelyen kifogásunkat megírhatjuk. Az a figyelmeztetés is rajta volt a papíron, hogy amennyiben meghatározott időn belül nem fizetünk és kifogást sem emelünk, úgy a büntetés automatikusan 130 fontra (kb. 47.000 Ft-ra) emelkedik.
Bevallom, jó magyar szokás szerint, az első gondolatunk az volt, hogy hagyjuk a fenébe, úgyis hazajövünk, hajtsák be rajtunk, ha tudják. (Mellesleg: tudják.)
Londonban élő és ott szocializálódó gyerekünk azonban nem hagyta ennyiben a dolgot. Megkereste a cédulán feltüntetett honlapot. Ott egy nagyon egyszerű, felhasználó-barát nyomtatványt talált, melyet percek alatt ki lehetett tölteni. Feltöltöttük rá az autó fotóját, melyen jól látható, szabályos helyen ott virít a mozgássérült igazolvány, és kifogásoltuk a bírság kiszabását.
Éppen csak hazaértünk Budapestre, amikor vastag boríték érkezett a City of Westminster „városi igazgatóságától”. A büntetés kirovása és a levél érkezése között mindössze 6 nap telt el. Ebben a levélben a városi igazgatóság a következőket írta: „körültekintően mérlegelve az Önök álláspontját, továbbá alaposan megvizsgálva az eset összes körülményét, lehetőségem van a parkoló társaság által kiszabott bírságot eltörölni. Ez úton igazolom, hogy a bírságot eltöröltem.
A mi fogalmaink szerint ez valójában egy „határozat”, a megszólítás azonban „Kedves X. Úr” volt és azzal kezdődött, hogy megköszönték a hozzájuk írt levelünket.
Ez után részletesen elmagyarázták, hogy mit jelent az, amikor egy mozgássérült parkoló táblán betű- és számok szerepelnek. Mindemellett elküldték azt a tájékoztató füzetet, mely a mozgássérültek parkolási szabályait tartalmazza, továbbá egy tájékoztatást arról, hogy a City of Westminster „kerületben” hogyan lehet mobil telefonnal fizetni a parkolási díjat és milyen kedvezmények illetik meg a mozgássérülteket. Mindezt azért, hogy a jövőben ne kerülhessünk ilyen kellemetlen helyzetbe.
Budapest
2009 májusában a Budapesti Rendőr-főkapitányság 90.000 Ft közigazgatási bírságot szabott ki egy állítólagos gyorshajtás miatt. A határozat szerint belterületen a megengedett 50 km/óra helyett 104 km/óra sebességgel hajtottunk.
„Irat-betekintési jogot” kértem a „férjem védelmében”, mint törvényes képviselője, meghatalmazottja. Magyarul meg akartam nézni a gyorshajtásról készült fotókat.
2009 szeptemberében kaptam egy határozatot (nem levelet, nem volt megszólítás, hogy „Kedves X asszony” és nem köszönték meg, hogy levelet írtam), amely szerint a (nem létező) fellebbezésemet elutasítják, mert nem vagyok jogosult fellebbezni (jogosult vagyok).
Most tényleg fellebbeztem. Egyrészt, mert mint feleség lehetek törvényes képviselő (meghatalmazott), így jogom lenne fellebbezni, másrészt mert én (még) nem fellebbeztem, hanem csupán a fotókat akartam megnézni.
Ekkor felterjesztették az egész paksamétát a másodfokú hatósághoz.
A másodfokú hatóság 2009 novemberében hatályon kívül helyezte a korábbi határozatot és arra kötelezte az elsőfokú hatóságot, hogy biztosítsa számomra a fényképek megtekintését.
Még novemberben megnéztem a fotókat, amelyekről kiderült, hogy azokon sem sebesség korlátozó tábla, sem belterületet jelző tábla nincsen, nem igazolható a rendőrségnek az az állítása, hogy a felvételek belterületen készültek volna, így nem bizonyítható a sebesség túllépése sem.
Miközben az iratok a másodfokú hatóságnál voltak, az elsőfokú hatóság 2011 szeptemberében közölte, hogy ha nem fizetjük be a bírságot, azt adók módjára behajtják rajtunk. Tájékoztattam őket arról a „jogi evidenciáról”, hogy nem hajthatnak be addig semmit, amíg az iratok másodfokon vannak és ott – egy hatályon kívül helyezésen kívül – még érdemi döntés nem született. Egész halkan azt is megjegyeztem, hogy a szabálysértés abszolút elévülési határideje, a 2 év már eltelt.
Az első fok újból a másodfokhoz fordult, a másodfok 2011 decemberében ismét visszaküldte az iratokat első fokra. Az első fok erre hozott egy határozatot, melyben elutasította „az ügyfél határidő elmulasztása miatt előterjesztett igazolási kérelmét”. (Megjegyzem, ekkor már több mint két éve tényleg a süketek párbeszéde folyt, nem írtam igazolási kérelmet, nem mulasztottam el a fellebbezési határidőt.)
Újabb fellebbezést jelentettem be, emellett leveleztem a polgármesteri hivatallal, amelytől időközben a rendőrség a bírság behajtását kérte. Természetesen nem lehet behajtani egy bírságot, amíg az azt kiszabó határozat nem válik jogerőssé. Erre felhívtam a másodfokú hatóság szíves figyelmét.
A győzelem napja: 2012. március. Budapest Rendőrfőkapitánya felügyeleti eljárás keretében a közigazgatási eljárás során hozott határozatot megsemmisítette, egyúttal a fellebbezési illeték visszautalásáról döntött.
Hát így.
London: 6 nap, Budapest 3 év. Londonban valahogy azonnal megértik, hogy mit írok, Budapesten minden alkalommal másra válaszolnak. Londonból küldenek egy színes-szagos prospektust, hogy mindent megértsek, Budapesten nyakon öntenek egy rakás paragrafussal:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése